Marokkó 1. rész: A Nagy utazás, kezdetek, első benyomások

  Az úr 2004-ik évének 78-ik napjának reggelén 7 fiatalember társaságában nekivágtunk a Nagy Utazásnak. Hátizsákokkal felszerelkezve vártuk a kora hajnali buszunkat a szegedi Mars téren, innen Dunaföldvárig buszoztunk, ahol már várt minket Bazsi a bérelt Ford Transit-tal. Székesfehérvár érintésével, a nyolcas főúton hagytuk el szeretett kishazánkat, egy rövid vasvári pihenőt beiktatva. Az A2-es autópályán átszáguldottunk Ausztrián, Tarvisio-nál beléptünk Olaszországba. Váltott sofőrökkel mentünk egész éjszaka, egy kis be nem tervezett kitérőt is tettünk Cuneo felé. Rövidítés gyanánt a navigátorunk elnézte az irányt és Milánó alatt lejöttünk a pályáról. Cuneo után felkapaszkodtunk a Tende hágóba, éjjel hegyi keskeny utakon, alagutakon és szerpentineken keltünk át Franciaországba. A túloldali tengerpart felé való ereszkedés közben, pedig újból a taljánoknál találtuk magunkat. Ventimigliánál ekkor ráálltunk a sztrádára és a helyes útra. A Francia Riviéra mentén haladtunk nyugatnak, majd a Rhone folyó delta torkolatát elhagyva fordultunk délre. Közben feljött a nap és Perpignan elhagyva közeledtünk a spanyol határhoz. A spanyol-francia határon, a pár nappal korábbi madridi merénylet miatt, meg kellett állnunk. Mindkét ország aláírta a Schengen-i egyezményt, de a spanyolok megszigorítottak a hazájukba való belépést, úgy emlékszem, hogy akkor még marokkóiakat is kerestek a terrortámadás végett. Nem tartott sokáig a vizsgálat és már robogtunk is Barcelona-Valencia-Alicante útvonalon. Murcia és Almeria között sötétedett ránk. Malaga, majd a híres-nevezetes Marbella után éjfél körül értük el Algeciras-t. Itt kerestünk egy komptársaságot, megváltottuk a jegyeket és nemsokára már indult is a kompunk át a Gibraltári-szoroson egyenesen Ceutába. Az autót leraktuk és felmentünk a fedélzetre. Éjszaka lévén a szorosból semmit nem láttunk, itt-ott Gibraltár fényei tűntek fel a távolban. Ha jól emlékszem itt is volt valamiféle vizsgálat, pedig spanyolból-spanyolba mentünk. Itt meg a drogcsempészés és az emberkereskedelem is közrejátszik a fokozott szigorba.
Ceuta, háttérben a Rif-Atlasz
  Még pirkadat előtt megérkeztünk, a sofőrök közül Tamás volt a legfáradtabb, ezért leparkoltunk a tengerparti út mellé és míg mi sétálgattunk a városban, ő pihent egyet az autóban. Ceuta bár már az afrikai kontinensen található, de közigazgatásilag még Európához pontosabban Spanyolországhoz tartózik. Területe mindössze 18,5 négyzetkilométer, egy apró kis földnyelv melynek a nagy része alig emelkedik a tengerszint föle, de a félsziget kiugró csücske 180 méter magas. Ide egy remek kilátópontra mi is felkapaszkodtunk, ahonnan belátni az egész kis exklávét, valamint a Gibraltári-szorost és a Földközi-tengert. 
Ceuta-i kilátópont
A kilátó dombja és Marokkó közötti nyeregbe települt maga a város, ahol több mint 75000-en laknak. A leírásokban azt olvastuk, hogy érdemes itt feltölteni az étel és ital készleteinket, mivel vámmentes terület, sajnos nem ezt tapasztaltuk. Pár üveg sört, azért vételeztünk, de nem azért, mert olyan olcsó volt, hanem mert tudtuk a határ túloldalán már nem lesz ilyen könnyen beszerezhető! Megnéztük a tengerparti pálmafás sétányt, majd kicsit sétáltunk a belváros házai között, aztán még a délelőtti órákban indultunk az igazi Afrikába. A határátlépés nem volt egyszerű, kb másfél órán át vártuk míg minden a helyére kerül és beléphetünk Marokkóba. Szögesdrótokkal és 3 méter magas kerítésekkel próbálják a spanyolok elvenni a kedvüket az afrikai illegális bevándorlóknak, több kevesebb sikerrel. Nagyon sokan jönnek ide az átjutás reményében, de többnyire ez nem sikerül és sátortáborokban várják a segélyeket és a lehetőséget, hogy Európába jussanak.
Tétouan medinája
  Nagy volt a kontraszt mikor marokkói földre léptünk, az utak, házak külseje, itt-ott minősége már nem európai jellegű volt. Pár kilométer megtétele után az első fotószünetek egyikén, megállt mellettünk egy nagy dumás motoros és persze segíteni akart nekünk. Még nem voltunk rutinosak és hagytuk magunkat, elmondtuk hová mennénk, rögtön mutatta az irányt és mi már robogtunk is utána Tétouan városába.
  Tétouan volt a legelső város, amelyet meg szerettünk volna nézni, ezért úgy gondoltuk jól jön a segítség. A város a 3-ik században alapítottak a Rif hegység északi lejtőin, több mint 300 000 lakosával Tanger mögött a legnépesebb település Észak-Marokkó ezen szegletében. Ami miatt felkeltette a érdeklődésünket, hogy 1997 óta a város medinája UNESCO világörökségi helyszín. Emellett a marokkói királynak is található itt királyi palotája. A motorosunk elkalauzolt minket egy autószerelő műhelyébe, itt leraktuk az autónkat és az emberünk bevezetett minket az óvárosba. Azt kell tudni ezekről a városrészekről, hogy telis-tele van apró kis utcácskákkal, sikátorokkal. Az élet az utcákon folyik, mindenféle kézműves termékeket árulnak, mikor nincs vevő, pedig termelnek.
Sikátor Tétouan-ban.
 Ezek a szűk sikátorok fölé sokszor ha gyarapodik a család építenek egy szobát, ilyenkor van, hogy több tíz méteren keresztül vak sötétben kell közlekedni. Felhívták ilyen helyekre a figyelmünket, hogy csak óvatosan, de egész kint tartózkodásunk alatt semmilyen atrocitás nem ért minket. A frissen szerzett jó barátunkkal kóboroltunk az utcákban, fogalmunk sem volt mikor merre megyünk, megígérte, hogy elvisz egy barátjához, ahol fel mehetünk a tetőre és nem mellesleg a barátja szőnyegárus volt. Így bepillantást nyerhettünk a helyi manufaktúra remekművei közé. A tetőről belátható volt a város összes mecsetének a tornyát. A kereskedő leültetett minket, majd sorban hozták ki a szebbnél szebb mintájú 
Berber szőnyegárus
szőnyegeket. Mindegyik után megkérdezték, kit érdekel az adott és a végén egyesével kellett alkudozni a főnökkel. Egyikőnknek sikerült is egy szép darabot, nem túl drágán megszereznie! Mindeközben megittuk első, de nem utolsó mentateánkat is. Nemzeti italuk a tea, mindenhol kapható a növény, sok cukorral, forrón isszák. A tálalásnak is meg van a menete, fém teáskannából hosszúkás, de csak 1-1,5 decis üvegpoharakba töltik. A kiöntés közben jó magasra emelik a kannát, miközben megdöntik, majd a végén visszaeresztik a kancsót és kiegyenesítik. Megnéztük a királyi palotát is, nagyon ellentétes, hogy míg az óvárosban minden nagyon szűk és nyüzsög az élet, addig a palota előtti hatalmas tér kordonnal elzárva kong az ürességtől.  A másik szembetűnő eltérés, pedig, hogy a medina szegényes 
Tétouan-i királyi palota díszes kapuja
és sokszor nagyon koszos házaihoz, utcáihoz képest a palota gyönyörű szép és tiszta volt! Visszatértünk autónkhoz, majd elbúcsúztunk, hisz hosszú út állt még előttünk. 
  A következő úti célunk Chefchaouen ( ejtsd: csefcsauen?) 60 kilométerre délre fekszik a Rif-Atlasz hegység lankáin. A várost 35 000-en lakják, de ami miatt mi is felkerestük, az a kékre meszelt házak sokasága. A huszadik század elején mór kézben lévő település, jellegzetes házai a Rif hegység kopár hátterével jó fotótémát tartogatott nekünk. A tervünk, hogy még aznap továbbállunk a hegység 
Kapualj Chefchaouen-ben
központi területeire meghiúsult, mivel már elég későre járt. Találtunk egy jó kis panziót nem messze az óvárostól és még este tettünk egy kört. A tétouan-i fehér házakhoz képest itt tényleg szinte minden kék, világoskék-fehér színben pompázott. Itt jóval tágasabb utcákon, tereken bóklásztunk, míg ránk nem sötétedett. A főtéri közkút bár csodaszép, de a vízét nem ajánlanám fogyasztásra, európai gyomornak szinte garantált a hasmenés, viszont palackozott ásványvíz mindenhol beszerezhető, még a legeldugottabb Isten háta mögötti településeken is.
Díszes közkút
 A szállásunkra visszatérve megvacsoráztuk, az otthonról hozott finomságainkat, majd a központi helységben italozgattunk, beszélgettünk. Itt történt első meglepetésünk, a portás srác simán megitta a neki kínált pálinkát. Pedig tudvalevő nekik tiltja a vallásuk az alkohol fogyasztását! Amiről még sajnos híres a város, hogy itt a Rif-Atlaszban összpontosul Marokkó drogtermelése. Másnap a hegység átszelése közben tapasztaltuk ezt csak igazán. Ha meglátták az autónkat, utánunk jöttek, dudáltak és kínálgatták a hasist.
  A Rif-Atlasz, az Atlasz legészakabbi vonulata, a Földközi-tengerrel párhuzamosan 320 kilométer hosszan terül el átlagos szélessége 50  km. Fiatal gyűrt hegység, az Eurázsiai-hegységrendszer része. Legmagasabb pontja a Ketama csoportban található Jebel Tidiquin, a maga 2448 méteres magasságával. Előzetesen mi is ide készültünk, de térképet nem tudtunk beszerezni, a másik gond pedig, hogy a hegységen átvezető panorámaút, ugyan jó minőségű, de nagyon lassan járható. Ezzel mi sem számoltunk és örültünk, hogy estére sikerült lejutnunk a Barrage Idriss víztározóhoz. Kőzetét tekintve túlnyomórészt középidejű mészkő. Utunk során gyönyörű gyűrődésre bukkantunk, a csapat nagy része földrajzos révén, igazi csemege volt ez!
Réteglemezek a Rif-Atlaszban
A marokkói Atlasz négy vonulata közül a Rif a legzöldebb, a Földközi-tenger medencéjének mediterrán hatása még itt érezhető. A kora reggeli kelés nem jött össze, köszönhetően a tegnap esti dorbézolásnak. Délelőtti órákban elhagytuk Chefchaouen-t a 39-es úton fokozatosan emelkedve, csodaszép környezetben. Előbb egy 1240-es, majd egy 1600 méteres hágón átjutva értük el a déli irányba Fes felé vezető leágazó utunkat. Menet közben a már említett drogdílerek úton-útfélen megtaláltak minket, ha megálltunk egy percre, néhány felvételt készíteni, pár pillanat és a semmiből ott teremtek és már ajánlgatták is a termékeiket. Volt, hogy megálltunk egy kis völgy mellett, egy rövid sétát tettünk, majd megebédeltünk, de itt sem hagytak minket, a furcsa az volt, hogy a helyi földművesek is drogot akartak ránk sózni. Volt köztük, aki már pár szál cigarettáért cserébe is hajlandó lett volna adni, az árújából. Még a nap elején egy kőomlás is keresztezte az utunkat, pár napos lehetett, hál istennek az útról már elhordták, így nem kellett megváltoztatnunk az irányt.
Kőomlás
Az a kis település, aminek házait elsodorták a kövek, nem voltak ilyen szerencsések. Az egész napos autókázás során 250 km-t tettünk meg, sok fotószünettel. Már sötétedett mikor egy víztároló mellett felállítottuk a sátrainkat. Az első vadkempinges éjszakánk volt ez, de nem az utolsó!
  Reggeli ébredés után irány Fes, magyarosan Fez! Marokkó harmadik legnagyobb városa, több mint 1 milliós lakosságával. Természetesen az óvárosa a világörökségi listán szerepel már 1981 óta. Az járja róla, hogy vezető nélküli megtekintése szinte lehetetlen. Nem azért, mert nem lehet bemenni, hanem azért, mert nagyon nehéz onnan kijönni. Azt tartják róla, hogy a világ legnagyobb középkori óvárosa.
Fezi panoráma
  A négy királyi város legrégebb alapított városa(Marrakesh, Rabat, Meknes). Keletról közelítettük meg a várost, majd a déli oldalán találtuk a Borj Sud erődöt, ahonnan a fenti panorámakép is készült. A település 3 nagyobb részre oszlik Fes el Bali az óvárosi központi rész, főleg berber és arab kereskedők lakják. Fes Jdid a zsidó negyed tőle nyugatnak és a franciák által létrehozott Ville Nouvelle, mely egy 20-ik századi "modern" lakónegyed.  Miután leereszkedtünk a városba a főút mellett fura szagok csapták meg az orrunkat, majd mikor közelebb mentünk láttuk, hogy a várfal mögött szárítanak rengeteg kicserzett bőrdarabot.
Száradó bőrök Fez-ben
Gyors leraktuk az autónkat és megnéztük a messzi földről híres fez-i bőrcserzők ezen munkafolyamatát. Igazából itt már a kádakban áztatott bőröket szárítják, melyeket szamárháton hoznak ki a szűk kis utcákkal tarkított medinából. Szegény állatok közül láttunk itt párat, akik már az utolsókat rúgták. A medinában is láttunk jó pár szamarat, akik hátukon vitték a rekeszes koka kólát, meg persze mindenféle árút. Több száz darab jórészt vörös, de egy-két fehér bőr is száradt kiterítve a placcon. Autóhoz visszatérve már alkalmi idegenvezetők sora várt, de mi elhessegettük őket, majd akad bőven beljebb is. Az óváros nyugati felén található a királyi palota és mi is ide hajtottunk, a Boujloud téren tudtunk parkolni. Itt már fogadtunk magunk mellé kísérőt. Azt kell tudni ezekről az emberekről, hogy két fajta van, a legális és az illegális. A legális elvisz mindenhová, ami a legnépszerűbb, legfelkapottabb hely a városban, de elég borsósan megkéri az árát. Az illegális, pedig olcsóbban dolgozik és elkalauzol oda is ahová a hivatalos nem. A hátulütője az, hogy félnek a lebukástól, ezért a felkapottabb helyekre kicsit győzködni kellett, hogy elmenjünk. Ezzel el is árultam, mi kivel mentünk. Egy apa és fia kísért minket. Mindig legalább ketten, de sokszor többen viszik a csoportokat, egy megy elől és egy hátul a lemaradokra vigyázz. Egy közeli bankban a Bab Boujloud mellett váltottunk
Bab Boujloud kapu Fes el Bali-ban
dirham-ot. A Bab Boujloud az egyik legszebb és leghíresebb kapu, ami bevezet az óvárosba. Az egész óváros egy nagy piac, csak olyan mintha visszamentünk volna az időben jó pár évszázadot. Bár rengeteg a turista, de a helyiek jó része még mindig betartja a hagyományait, mind ruházatban, mind foglalkozásokban. Itt még látványosabb volt, amit már Tétouan-ban is tapasztaltunk, sokkal nagyobb élet, sokkal nagyobb tömeg van az utcákon. Ha az ember bemegy a sűrűjébe, nem könnyű onnan megtalálni a kivezető utat. De a mi embereink tudták azt, az apa ment elől, ő mindig egy kicsit előresietett, majd bevárt. Ekkor a Danival tudott kommunikálni, nagy szerencsénkre spanyolul és franciául is tudott a Dani és Marokkóban nagyon sokan beszélik ezen nyelveket. Az angollal is lehet itt-ott boldogulni, jobbára fiatalok körében.
Munkában a marokkói hentes
Az utcán sétálva láttunk hentest, aki elég bizarr körülmények között végezte munkáját, de volt itt ezüstművestől  fűszeráruson át fogorvosig. Az első megállónk ahová mentünk egy korán iskola volt, egy kevés fizetség ellenében bementünk, még a tetőre is felengedtek. Más néven medresze, ezek az iskolák az európai felsőoktatási intézmények arab megfelelői, főleg vallási alapokra helyezik a hangsúlyt. Az épület, melyet meglátogattunk elég romos állapotban volt, valószínű már nem funkcionál iskolaként. Az udvaron ugyan gyerekek szaladgáltak, de fiatalok voltak még az iskolához. A belső udvarból két szinten galériaszerűen körbe-körbe nyílnak a termek.
Medresze belső tere Fez-ben
 A falakat gyönyörű fafaragások díszítik, az ablakok pedig többféle színben tündökölnek. A leghíresebb ma is működő korán iskola a Bou Inania Medersa, ami mellett mi csak elsétáltunk. Ezután beültünk egy kis étkezdébe, ettünk valamit, már nem is emlékszem pontosan mit. Emlékszem Tamás nem evett, mert félt, hogy elcsapja a hasát valamiféle helyi kaja és hasmenése lesz. A következő úti cél a bőrcserzők voltak, itt kezdődtek a kalandok. Az emberünk elvitt minket egészen a kádakig, föl-le ugráltunk, mászkáltunk a dolgozó emberek között. Ha büdösek voltak a száradó bőrök, itt ez hatványozottan igaz, nem kis szerencsénk volt, hogy egyikőnk sem csúszott meg és esett bele valamelyik kádba. Egyik társunk WC-t keresett és a helyiek bevezették az istállóba és két szamár között tudta elvégezni a dolgát. Közben mi próbáltunk egyik épületre felmászni, hogy a klasszikus fotókat tudjunk
Tamás tör utat magának
készíteni, de sajnos nem tudtunk elég magasra mászni. Ekkor észrevettük, hogy vannak teraszok, ahonnan lehet jókat fotózni. Elmagyaráztuk emberünknek, hogy mi óda szeretnénk feljutni. El is indultunk csak szerintünk nem a legrövidebb úton vezetett óda és mire megérkeztünk, már nem jó szögből sütötte a nap a kádakat. Tominak emiatt nagyon elment a kedve. Én azért csináltam pár képet, sosem lehet tudni mikor jut
Bőrcserző kádak és szemben a kilátóterasszal
el ide újra az ember. Miközben a kilátásban gyönyörködtünk megszólalt a müezzin. Napi ötször hívja imádságra a mohamedán vallású népeket, hajnalban, délben, kora délután, napnyugtakor és este. A kilátópont egy bőrbolt tetején volt kialakítva, az üzletben helyi kézműves termékeket lehetett vásárolni. Bolttól nem messze található a Nejjarine Fundouk múzeum, az 1700-as évek elején építették, csodaszép fa stukkók ekésítik az épületet és a mellette álló közkutat. Megnéztük még a királyi palotát, majd elbúcsúztunk
Nejjarine Fundouk előtti tér
kísérőinktől, kerestünk egy kempinget, ahol az éjszakát töltöttük.
  Mai programunk Moulay Idriss és Volubilis felkeresése volt és az esti órákban szerettük volna elérni Meknes-t. Gyönyörű időben indultunk Fes-től keletnek az utunkat hatalmas gabonamezők keresztezték.  Többször utaztam Tamással és nem egyszer fordult elő, hogy be nem tervezett helyeket is felkerestünk. Itt is ez történt, az egyik fotószünet alkalmával Tomi érdekes formájú sziklát szúrt ki a távolban. Nem sokkal később már robogtunk is feléje. Egy ritkán lakott települést elhagyva, egy-két házból és egy mecsetből állt közeledtünk az egyre jobban körvonalazó forma felé. Egy darabig még földes utakon haladtunk, majd az autót hátra hagyva gyalogosan folytattuk a kitérőnket. A szikla, amelyet közelebbről szerettünk volna
Cukorsüveghegy!
megnézni nagyon hasonlított a Rio de Janeiro-i cukorsüveg hegy formájára. Valószínű egy szubvulkáni tevékenységet láthattunk, szakszóval neck-et. A vulkán kürtőjében rekedt mélységi magmás kőzet jobban ellenállt az eróziónak, mint a külső kőzetanyag. Több szín dominált a környéken, ami még fokozta a hely látványát. A vörös színű salakanyag, a zöld fű és a szürkés-barnás sziklák mellett nagyon tetszett nekem a fehér kiszáradt sós patakmeder. Ami esőzések idején nagyon könnyen lemossa a vékony salakréteget és érdekes badland területeket hozz létre. De most a meder nagy része száraz volt, Tibinek sikerült megtalálni ahol nem. Az idő gyors múlása és a szoros útiterv miatt nem tudtunk egészen közel menni.
A marokkói mezeta és a  Sidi Chahed víztározó
   A 3-as főúton haladtunk tovább, majd a fenti víztározó elhagyása után nem sokkal letértünk egy mellékútra, amely elvitt minket Moulay Idriss-be. Ez a tározó még a térképünkön nem is szerepelt, a Sebou folyó egyik mellékágát duzzasztották vissza még 1997-ben. Csak jelzem a térképünk 2001-es megjelenésű. 1000 hektár vízfelületű tó 170 millió köbméter víz raktározására is képes. A környező mezőgazdasági területek öntözése mellett Meknes város vízellátásába is besegít. Következő látnivalónk Moulay Idriss szent város. 789-ben érkezett ide Moulay Idriss és hozta magával az iszlám vallás, majd megalapította a települést. A város központjában található az I. Idriss mauzóleum, szent hely, csak hithű mohamedánok kereshetik fel. Azt tartják, ha valaki hatszor felkeresi, az felér egy Mekkai zarándoklattal. Keresztények lévén nem jutottunk be a sírhelyre. A Zerhoun hegyre települt város szűk utcáiban bolyongtunk egy kicsit, majd az egyik magaslatra felsétáltunk, hogy jobban rálássunk a mauzóleumra és az a melletti mecsetre.
I. Idriss mauzóleum Moulay Idriss-ben
Egy-két órát töltöttünk a városban, majd indultunk az innen pár kilométer távolságra lévő Volubilis-be. A települést elhagyva még megálltunk egy fotó erejéig, hogy visszatekintsünk a Zerhoun hegyre és Moulay Idriss-re.
Boci, Stop tábla és Moulay Idriss
   Volubilis igazából egy régészeti lelőhely, Marokkó legjobb állapotban fennmaradt római korú romvarosa. 1997 óta az UNESCO világörökségi védettség alatt áll. Időszámításunk utáni 2-3 században
20 000-en laktak itt, ebből a korból maradt ránk pár épületegyüttes. A legjelentősebbek a bazilika, a diadalív és több márvány mozaikpadló. A belépőket egy új látogatóközpontnál váltottuk meg, majd nem sokkal később már az 1700-1800 éves romok között csodáltunk rá a Római Birodalom legnyugatabbi városára. Késő délután volt már amikor itt voltunk, vártuk a naplementét, hogy minél  szebb fotókat tudjunk készíteni a sárgán izzó épületekről.
Bazilika romjai Volubilis-ben
 Egy-két oszlop tetején gólyafészkeket is meg-megpillantottunk. Az egész terület bejárása után elindultunk Meknes-be, de már majdnem ránk sötétedett, amikor az út mellett találtunk egy kempinget. Először úgy volt, hogy tetőkön alszunk, majd találtunk egy fedett részt, ahol a csapat nagy része egymás mellett aludt. Valahol a mosdók bejárata mellett voltak ezek a fekhelyek, a szezon még nem kezdődött el, ezért alig volt még vendég rajtunk kívül, talán nem zavartunk senkit!?  Éjjel látógatónk is volt, egy gekkó személyében.
Szállásunk
  Másnap irány Meknes, még kora reggel megérkeztünk második királyi városunkba. Kb 540 000-en lakják az ezer éve berber őslakosok által alapított várost. Moulay Ismail uralkodása idején élte fénykorát, ekkor az ország fővárosa is volt, majd az 1720-as évek végén Fes vette át ezt a titulust. Rengeteg épület, várfal, városkapu, mecset és még sorolhatnám, hogy micsoda fűződik a Moulay Ismail nevéhez, egy álomváros kialakítása volt a célja. Az uralkodó 1727-es halála után a város hanyatlásnak indult, amit még tetézett az 1755.-ik évi Lisszabon-i földrengés, amely még itt is nagy károkat okozott. Később a spanyol-mór építészet formálta Meknes-t a  mai arcára. Ezen csodák 1996-ban felkerültek az UNESCO világörökségi listára. Az ország legtermékenyebb vidékének a központja, mondhatni az ország éléstára. A várost kettészeli az Oued Boufekrane folyó, nyugati oldalán az Ismail által alapított óváros, keleti partján pedig az újváros fekszik.
Bab El Mansour kapu Meknes-ben
Az El Hedim tér környékén raktuk le a tranzitunkat, majd belevetettük magunkat a forgatagba. A hatalmas placc egyik oldalában árusok kínáltak portékáikat, a másik oldalról indultak a városnéző lovashintók, taxik és egyebek. A tér délkeleti oldalában található a Bab El Mansour, Marokkó leghatalmasabb és legszebb városkapuja. Innen az utunk először az óvárosi szukokba vezetett, a már ismert szűk kis utcákban jártunk-keltünk. Ezúttal idegenvezető nélkül vágtunk neki az óvárosnak, volt már tapasztalatunk az elmúlt napok városlátógátasai után és nem is volt gond a tájékozódással. Finomabbnál-finomabb gyümölcsök, sütemények után folyt a nyálunk, de ezek közül csak a banánba, narancsba mertünk itt még belekóstolni.
Fűszerek, magvak és aszalt gyümölcsök a Meknes-i piacon
  Amit viszont kipróbáltunk az a helyi lepénykenyér, nagyon finom és olcsó, még egy-két nap után is friss és puha volt. Állítólag több pékség van a városokban, ahová az otthon meggyúrt tésztákat viszik a lakosok kisütni, ha otthon nincs kemencéjük. Nagy tepsikkel szaladgálnak az asszonyok, gyerekek. A medina után a királyi palota, illetve annak várfalát, kapuit néztük meg. A várfal 25 kilométer hosszan zárja körbe a máig befejezetlen palotakomplexumot. De azért, ami elkészült az csodaszép, nem hiába hívják Meknes-t Marokkó Versailles-ának. Narancsfákat találtunk egy eldugottabb téren, párat leszedtünk, de nagyon savanyúak voltak, valószínű valamilyen dísznövények lehettek vagy még érniük kellett volna.
Minaret, városfal
Ahová még ellátogattunk az a Moulay Ismail mauzóleum, belépődíj nélkül megtekinthető, a szarkofágot csak muzulmán vallásúak közelíthetik meg. A mauzóleum előtt díszes ruhába öltözött vízárusokkal találkoztunk. Tudni kell róluk, hogy korábban tényleg vizet árultak, de a vízért nem kérhettek pénzt, ezért a szolgáltatásért kértek. Ami abból állt, hogy a magukra kötött bögrékbe töltötték a vizet és kínálták a népnek. Ma viszont már a turistákból élnek és a közös fotók után járó baksisból.
Meknes-i vízárusok
Késő délután lett mire visszaértünk az autónkhoz, de még aznap este továbbindultunk Ifrane-ba. Már ránk sötétedett mire leküzdöttük a 60 kilométer távolságot és a több száz méter szintkülönbséget. 1650 méter magasságban kempingeztünk és nem igazán volt melegünk. Sőt majd meg fagytunk a sátrainkban.
 Az első rész alatt bejárt útvonalunk itt megtekinthető, folytatásban Erg Chebbi, kashbák útja, Marrakesh, Magas-Atlasz satöbbi! Hamarosan

Megjegyzések

Booking.com