Marokkó 2. rész - Atlasztól a Szaharáig

Kicsit sokat kellett várni a folytatásra, de most remélem belelendülők és befejezem az utazásunk leírásának második részét, akkor vágjunk bele.
 A hűvös éjszaka után mindenki korán kelt, este már olyan későn érkeztünk, hogy nem volt porta, csak bementünk a kempingbe, de reggel természetesen nem úsztuk meg a fizetés nélkül. Ifrane mint írtam a már a Középső Atlasz magasabb részein fekszik, teljesen úgy nézz ki mint egy európai város. Emellett egyeteméről és a közeli sícentrumról ismert még a kis település. De mi nem ezeket kerestük fel, hanem a közeli Cascades Vierges-t azaz tiszta vízeséseket. Egy erdőt kell elképzelni, ami telis-tele van tavakkal, patakokkal és rengeteg vízeséssel.
Cascades Vierges
Fél órát sétálgattunk a vízesések között, némelyiken át tudtunk lépni, de persze voltak jó nagyok is mint a képen látszik, mésztufagátak, lépcsők kisebbek-nagyobbak ameddig a szem ellát. Kicsit bolyongtunk még a város mellett Tamás keresett valamit, de már nem is emlékszem mi lehetett az. Úgy rémlik egy nagy mészkőplatón egy kopár sziklás tájon keresgéltünk egy darabig. Még délelőtt elindultunk Azrou felé, a terv az volt, hogy ha jól haladunk felmegyünk Imilchil-ig, a "Tavak fennsíkjáig", ez egy opcionális program volt, de később közbeszóltak az ásványárusok  Ahogy elindultunk nemsokára megjelentek az út széli bodegák és azokban szebbnél-szebb ásványokra bukkantunk. 
Az első ásványárusok egyike
A legelső nagyobb ásványkirakat, ahol megálltunk tetszett a legjobban, itt minden bevetettek, hogy megálljanak a potenciális vásárlók. A domboldalon fehér kövekkel kirakott reklám hirdette, hogy itt bizony meg kell állnod. Mikor megálltunk, akkor meg előkerült két berber makákó majom, akikkel jót szórakoztunk, míg Tomi átböngészte a felhozatalt. Bevett szokás, hogy sok színes és legfőképp nagy geodákat, ásványokat raknak a kirakatba, de az igazán értékes dolgok csak akkor kerülnek elő a hátsó raktárakból, ha látják az emberen, hogy komolyak a szándékai.
Marokkói reklám
Délutánra már láttuk, hogy a B variációs Imilchil túra elmarad, sőt az esti Midelt-be érés is erősen kérdéses. Útközben az első nagyobb város Khénifra volt, vörös városnak is nevezett települést, a helyi adottságok alakítottak ki. Sok a környéken a vörös agyag, ami remek építőanyagként szolgál a helyieknek. A főutcán leraktuk az autót, majd Bazsival és Tamással bevetettük magunkat a sűrűbe. Egy mellékutcába letérve egy nyomornegyed kellős közepén találtuk magunkat. Sátrakban éltek az emberek, egy kisebb piac szerűségbe is bemerészkedtünk, ahol a fényképezőgépeket nem is mertük elővenni, csak a zsebemből használtam.
Khénifrai bazár
Sok haszontalan kacatot árultak itt az emberek, amit európai szemmel már csak kidobnánk a kukába, ők azokkal még kereskednek. Furcsa világ volt, nem mindig éreztem magam biztonságban, de tényleg csak egy rövid sétát tettünk nemsokára már robogtunk tovább, hogy még sötétedés előtt elérjük Midelt-et. A tervünk félig meddig sikeredett, mert megérkeztünk, de szállás keresés helyett, le voltunk döbbenve, hogy az ásványkereskedés fővárosának is nevezett városban be vannak zárva az üzletek. Hamarosan kiderült, hogy valamilyen adózási egyezkedések miatt nem nyitottak ki a boltok és előreláthatólag pár napig nem is fognak. A nagy ledöbbenés után természetes akadt egy helyi lakos, aki elvitt minket pár árushoz, aki soron kívül fogadott minket, majd miután ránk sötétedett szállást is szerzett nekünk az emberünk. Beült a középső ülésre és úttalan utakon navigált minket el egy isten háta mögötti kastélyhoz, ahol aztán elkezdődött az alkudozás. A helyiek sok pénzért akartak minket vendégül látni, de mi inkább az udvaron való sátrazást választottuk. Ez is egy opcionális lehetőség volt, persze pár dirhamunk bánta, de még mindig jobban jártunk mint odabent, ahol a gatyánk is ráment volna egy éjszakára. Az éjszaka nagy tivornyával telt odabent, még kint is alig tudtunk aludni, ezért sokáig gyönyörködhettünk a csillagos égboltban.
 Hamar eljött a reggel, a tegnapi barátunk is megjelent és visszavezetett minket a térképre. Egy-két üzletet felkerestünk, még mindig zárva voltak, de a hátsó ajtókon bejutottunk. Rengeteg féle ásvány és fosszília közül lehet itt választani, nekem a következőket sikerült beszereznem: azurit, malachit, vanadinit, ametiszt geoda, sivatagi rózsa, ammonitesz, trilobita. A kisebb daraboknak pár dirham volt az ára, a nagyobbak csak a Tamást érdekelték.
Midelt-i gipszkristály lelőhely
Még délelőtt megkértük a kísérőnket, hogy vigyen el minket egy bányába, ahol ilyen ásványokat lehet találni. El is vitt Midelttől nyugatnak egy a vörös kősivatag közepén található üreghez. Be is másztunk, de természetesen semmit sem találtunk, csak visszafelé Midelt határában egy szemétkupacnak tűnő dombon. Szálban álló gipszkristályok tömegén mindenki megtalálható a saját darabját. Közben meg-meg álltunk és gyönyörködtünk a Középső-Atlasz távoli hófödte csúcsaiban.
Midelt határából a Középső Atlasz
Visszatérve a városba még elvitt a berber segítőnk a város szerinte legjobb kifőzdéjéhez, ahol megkóstoltuk a tajine-t, magyarosan tazsint. Kúp formájú agyagedényben összepárolják a húst, a zöldségeket, a fűszereket, olajat és vizet. Végül leveszik a tetejét és alját tányérként használva tálalják. Csirkés tazsin volt a menű Coca Colával, Tomi kivételével mindenki bevállalta, ő még mindig csökönyösen kitartott az otthonról hozott kaják mellett, vagy legalábbis nem akart hasmenést a hegy előtt. Szerencsére megúsztuk mi is.
Csirkés tajine és Coca Cola a Midelt-i menünk
Késő délutánra sikerült megszabadulnunk Midelt-i barátunktól, természetesen egy kis baksisért cserében. A várost elhagytuk és a 21-es főúton haladtunk tovább délre a Szahara felé. Estére Rich városáig jutottunk, szerencsére gyorsan találtunk egy olcsó panziót. Emlékeim szerint átlagosan 500 forintnak megfelelő marokkói valutáért mindenhol találtunk magunknak szállást, ezért csak ritkán vad kempingeztünk. Este még tettünk egy kis sétát a Rich-i sokadalomban, találtunk egy internet kávézót, ahol döcögősen bár de tudtunk üzeneteket küldeni a hazaiaknak.
Rich-i látkép

 Reggel folytadtuk tovább utunkat a Ziz folyó völgyében, egyre-egyre szárazabb területeket érintve. Zöld területek csak a folyó partja közeli oázisok voltak. Főleg datolyát termelnek ezeken a területeken.
Ziz folyó bevájt medrében vezet az utunk
Az utak nagyon jó minőségűek voltak és a csekély forgalomban, valamint a sok fotószünetben sok pihenőnk volt, ilyenkor vagy gyönyörködtünk a tájban, fényképeztünk, de volt hogy ilyeneket is megengedhettünk magunknak.
Pihenő a 21-es főúton
A csodaszép völgyben haladva meg-meg álltunk fotózni és az egyik megállónál Dani a "tolmácsunk" beszédbe elegyedet egy fiatal helyi lánnyal. A Néma nevű lány nagyon jól beszélt franciául. Annyira kedves volt, hogy nem sokkal ezután már a házikójukban teázgattunk, még a finom lepénykenyerükkel is megkínáltak. Nagyon kedvesek voltak hozzánk, amilyük volt megosztották velünk. Szétnéztünk az egyszerű körülmények között élő családnál, a konyha egy sötét luk volt és a nyílt tűz miatt csupa korom volt a fal, a mennyezet ... A férfiak, gyerekek munkában, iskolában voltak a fehérnép pedig a ház körül látja el a feladatokat. Még mielőtt tovább utaztunk volna Rezes segített Némának vizet felhúzni a kútból, a sok kedvességért cserébe.
Marokkó-i vendéglátás
A Ziz folyó, ahogy eléri a Középső-Atlasz magasabb láncait, nagyon látványos utat tör magának. Mély kanyonszerű bemélyedés oldalában, néhol tetején vezetett az utunk A meanderező folyót követi a főút, egy helyen magas vörös gránit tornyosul elénk, amelybe még 1927-28-ban vájt alagutat 40 legionárius. Közel hat hónap alatt 1927 októbere és 1928 márciusa között készült el a 72 méter hosszú, 6 méter széles és három méter magas alagút. A robbantással és kézi fejtéssel létrehozott átjárót, a légionáriusok tiszteletére "le tunnel du légionnaire"-nak nevezték el. Az útszéli árusok itt már nem ásványokat kínáltak, inkább az agyagból készült ajándék és haszontárgyakra álltak rá. Tázsinos tál tömkelege mellett, azért itt-ott sivatagi rózsa és fosszília is fellelhető volt. Fejkendő volt még a slágercikk, többféle színben és méretben, ezen a területen élők előszeretettel használják, homokvihar és napszúrás ellen is védelmet nyújt.
Tajine árusok
A Barrage al Hassan Addakhil víztározó a Ziz vízét gyűjti össze és ezzel a környék létfenntartásában nagy szerepet játszik. Errachidia város is innen kapja az éltető vizet és energiát. Errachidia városán csak átszaladtunk, mert egy kisebb oázistelepülést  szemeltünk ki magunknak. Meski-nél álltunk a híres Source bleu de Meski-nél magyarul kék.forrásnál, a pálmafák között kiépített strandot ugyan nem kerestük fel, de az amelletti kis tavacska is látványos volt a száraz sivatagos területen.
A lányok mosni mennek a Meski oázisában
A fürdő környékén március végén még kevés volt a külföldi turista, ezért két fiatal srác kiszúrt minket magának. Nagyon kedvesek voltak, pálmafa levélből szőttek mindenféle állatokat, ügyes talpraesett kis lurkók voltak. A vádi peremére felsétálva megnéztük az első kasbánkat, vagyis inkább kasba romunkat. A kasbah négy tornyú  agyagerődítmény, egyszerűen fogalmazva, a későbbiekben még sokat fogom emlegetni.
Meski oázisa
Nem tudtunk betelni a Gorges du Ziz kanyonnal, 80 kilométer hosszan követtük sok fotószünetet beiktatva. A Tafilalet régió a legfőbb datolya termesztő terület Marokkóban, több százezer datolyapálma található az időszakos folyóvölgyek oázisaiban. Előbb Erfoud-ot értük el, ahol a Baraka utazási iroda helyi arca intette le a kocsinkat és próbált meggyőzni, hogy ő a mi emberünk, akivel ki tudunk menni a sivatagba tevegelni. Ha nehezen is de sikerült leráznunk, Rissani-t elérve újabb önkéntes túravezetőnk akadt. Őt már nem sikerült, de így utólag talán nem is baj. Merthogy akkora homokviharba keveredtünk, hogy nem biztos hogy eljutottunk volna Merzoga-ig, ha nem ül az autónkban a srác. Rissani-t elhagyva jó darabig aszfaltos úton mentünk, majd letértünk róla. Kősivatagos területen, hammadán haladtunk tovább, az emberünk hol jobbra-hol balra mutatott, néhol fel-fel tűnt kőemberkék jelezhették számára az irányt.
Végeláthatatlan datolyapálma liget a Ziz folyó oázisában
A homokvihar közepette ránk is sötétedett mire megérkeztünk szálláshelyünkre. Két lehetőség közül választhattunk, vagy bent alszunk a főépület egyik szobájában, vagy az udvarban elhelyezett sátrakban. Inkább a szobát választottuk, szűkösen fértünk el, de legalább nem lett mindenünk csupa por és homok. Volt egy társalgó, ahol meghívtak minket mentateára és próbáltunk alkudozni a másnapi teve karavános túránkra. De az ár, amit ajánlottak és a mi elképzelésünk nagyon távol álltak egymástól, így lemondtunk a tevegelésről. Az este további része jó hangulatban telt, szólt a zene, rasztahajú helyiek verték a tamtam dobot, meg énekeltek hozzá.
Uszálybuckák és az Erg Chebbi
Hajnali ébredés után a fenti kép fogadott, visszaszaladtam a szobába, nyakamba kaptam a fényképezőgépem és uccu neki elindultam a dűnék felé. Páran felébredtek a mocorgásomra és követtek, majd végül sorban mindenki jött utánam. Mielőtt a homoksivataghoz értünk volna bokrok és növények szélárnyékos oldalában összeállt homokformákat tanulmányoztunk, ezek az úgynevezett uszálybuckák vagy szélzászlók. A felkelő nap fényei szépen kihozták a homokdűnék formáit. Alig győztem kattintgatni a fényképezőgépemmel, a tegnapi homokviharnak már se híre-se hamva nem volt.
Sivatagi túra
Az Erg Chebbi-t a Szahara előfutáraként is nevezik, a közel 30 négyzetkilométeres homoksivatag hegységként emelkedik ki az őt körülőlelő hammadából. Marokkóban három nagyobb homoksivatag található az egyik és legnagyobb itt, a másik Zagora városa mellett a Draá-völgyében, a harmadik pedig Tan-tan Atlanti-óceáni menti városától délre. Erg Chebbi dűnéi sárga színűek, a Zagora mellettiek kissé sötétebbek, olyan vöröses színűek, az Atlanti-oceániak, pedig fehérek. Nehezen haladtunk a dűnék között, mert ahogy léptünk egyet előre, a homokban visszacsúsztunk felet, nem egyszerű dolog a közlekedés a sivatagban. A nagyobb buckák tetejéről a távolban tevekaravánok tűntek fel.
Erg Chebbi
A terület legmagasabb dűnéje a 150 métert is meghaladja, de a szél ereje miatt nagyon gyorsan változik, mozog itt minden. Már pár órája jártuk a sivatagot mikor észbe kaptam, hogy sem inni, sem enni nem hoztam magammal semmit, de szerencsére az eltévedés veszélye nem fenyegetett minket. A datolya pálmáról azt olvastam, hogy azt kedveli a legjobban, ha a gyökerei vízben állnak és a leveleit éri a tűző nap. Az alábbi képen látszik, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Remek fotótéma volt a magányos pálma.
Datolya pálma a sivatagban
A legtávolabbi pont amíg elmentünk egy tuareg sátortábor volt, valószínűleg itt szállhatnak meg a tevekaravánok utasai. A tuaregek berber származású nomád, állattartó népcsoport, persze ezen a területen már sokan az idegenforgalomból élnek. A négy hetes utazásunk egyik csúcspontja volt a sivatagi látogatásunk. Dél körül értünk vissza a szállásunkra, ekkor újra feltámadt a szél és az előző napihoz hasonlóan, alig láttunk az orrunkig.
Tuareg sátortábor az Erg Chebbi-ben
Páran nem akarták tevegelés nélkül távozni a sivatagból, ezért befizették magukat egy kicsi körre. Miután visszaértek szedtük a sátorfánkat, a tuareg kísérőnk navigálása révén visszatértünk Rissaniba. Nélküle most sem ment volna. Akkora szélvihar támadt, hogy egy helyen az aszfaltozott útra hordta szél a homokot, amin csak nagy nehézségek árán tudtunk átkelni. Jó volt, szép volt, de mennünk kellett tovább, sok csoda várt még ránk. Remélem kitartotok, mert a következő részben is érdekes helyekre fogunk utazni. Kasbák útja mentén érintjük a Todra és a Dades szurdokot, majd benézünk a Draá völgybe egészen Zagoráig, ezt követően Quarzazate érintésével Ait Benhaddou és az Cascades d'Ouzoud vízesés érintésével érkezünk Marrakech-be.
Teve karaván Merzouga-ban

Megjegyzések

Booking.com